egy szilva kapcsán
ÉDES ANYANYELVÜNK
Döcög a szekér a poros, gödrösre koptatott mezei úton. A szekérderékban jókora halom frissen kaszált fű meg kapálás közben kivagdalt húsos tengeriszárak, a jószág vacsorája. Rajta a kapa meg a kasza.
A lovacskák könnyen húzzák a szekeret. Lassan baktatnak hazafelé, nem sietnek. A mokány kis paraszt jobb felől ül a bakon, mellette nyolcesztendős kisfia.
Az ember mindkét karjával a combjára támaszkodik, egykedvűen ül, szájában a kialudt pipa. Ostor nem kell a lovaknak, tudják azok a járást maguktól is, tudják azok, mi a dolguk.
Az ostor a kisfiú kezében van. Nézegeti a fonását, bojtját, tapogatja az ostornyél sima, zsíros fáját. Majd elunja a nézegetést, babrálást, és aprókat suhint vele a levegőbe.
Csendesen döcög a szekér, a lovak kitartóan, egyenletesen húznak. A két ember némán ül egymás mellett. Ki-ki a maga gondolatait hányja-veti magában.
Amott balra, az út mentén egy szilvafa. Vajon ki és miért ültette ide, a szántóföld végébe, az útszélre. Talán azért, hogy a gyümölcs édes-savanykás íze oltsa majd a szomjukat a mezőn dolgozó embereknek. Akárki ültette, okosan tette.
A gyerek ismeri a fát. Ismer minden fát, minden bokrot, ami errefelé van. Kékszilva, így hívják a faluban ezt a fajtát. Az olvasókönyvben is benne van, de ott besztercei szilvának meg hasítószilvának, meg magvaváló szilvának nevezik.
A fa ágain temérdek a gyümölcs. Már félérésben van, már zsendül. Most liláspiros a színe, de egy hónap múlva sötétkék lesz.
Most megy alatta a szekér. A gyerek az ostorral a fa ágai közé suhint. Jól számított: két szem szilva hull az ölébe.
A gyerek nézegeti a gyümölcsöt. Enné is, nem is. Ha megeszi, kivásik tőle a foga, és nem fog tudni jóízűt harapni otthon a friss kenyérből. Csak forgatja, forgatja a markában, aztán megszólal:
— Édesapám, miér piros ez a kékszilva?
Az apja egy pillantásra se méltatja a két szem szilvát. Jó időbe telik, amíg a pipát a szája másik szélébe tolja és megszólalt:
— Azér, fijam, mer még ződ.
A gyerek nem kérdez többet. Érti, hogy a „ződ” most nem színt jelent, hanem azt, hogy éretlen. Érti, érzi a szavak hangulatát, képes értelmét, sajátságos ízét, zamatát.
Magyar gyerek.
Drávai Gizella
Édes anyanyelvünk / G. Drávai // Naptár 1961. – Uzshorod : – Kárpátontúli Területi Kiadó, 1961. – O. 61
Utolsó kommentek