Drávai Gizella Kovács Vilmos Kárpátalja Beregszász
"Gizi néni" - Kádas Katalin alkotása

105 éves lenne Drávai Gizella. Ebből az alkalomból, a következő hetekben, közzétesszük az életét bemutató, csak nyomtatott formában létező írásokat.

Kovács Vilmos 1969-ben így írt a híres tanítóról:

GIZI NÉNI

NEM NÉV EZ, FOGALOM. Sokszor észrevétlenül jelenlevő, olykor szinte fizikailag érzékelhető fogalom. Szellemi életünk éppoly elválaszthatatlan tőle, mint fától a föld, amelyre ezer gyökérrel kapaszkodik, amelynek rejtett nedveit szívja.

Életének csak fordulópontjait ismerem, pedig bárkit megkérdeznék a városban, kicsit, nagyot, mindenki elmesélné nekem. Mert azok közül való, akiket el kell mesélni. Talán ő maga is megtenné, ha kérdezném, de nem kérdezem soha. Pedig sokszor elővette a kísértés, hogy írjak róla. Verset. Nem, nem is róla — a fogalomról. De ahányszor csak becsengetek hozzá, abba a múlt századból itt felejtkezett kis házba, bevezet a gerendás szobába, leültet és hallgatunk. És körülöttünk ezer meg ezer könyvvé szépült elme támasztja a vén falakat, hogy ránk ne dőljön a világ.

HA VAN ÁLDOZATOS MUNKA, akkor a tanítás az. Ha van életpálya, amelyre csak az elhívatottság tudatában szabadna lépni, akkor a tanítóé az.

Ezt a sokat hangoztatott gondolatot az ő példája mélyítette bennem meggyőződéssé. Meg a rossz emlékek. Mert sajnos úgy vagyok vele, hogy legrosszabb emlékeim az iskolához fűződnek. Bizony, nem mindegy, hogy történelem órán az egri vár ostromát tanuljuk, vagy a trágyát hányjuk az igazgató tanító hat darab marhája alól; hogy a Toldi IV. énekének szépségére nyitják rá gyermekszemünket, vagy tizenöt körmöst kapunk, mert nem tudjuk a 33. zsoltárt.

SZÁMOS VOLT TANÍTVÁNYÁT ISMEREM. Valamennyien olyan nyelvi és irodalmi többlettudással kerültek ki a keze alól, amely nemcsak a továbbtanuláshoz volt elég, hanem sok esetben egy egész életre. Ezek a köztudott tények — a legnagyobb elismerésen túl — arra indítják az illetékeseket, hogy gazdag tapasztalatokra épülő pedagógiai módszereit tanulmányozzák és közkinccsé tegyék.
Van azonban valami, amit még a legjobb szaktanulmány sem tudna a maga teljességében felmérni. Mert ki lehet mutatni, hogy 37 hosszú esztendő alatt hány diáknak a bizonyítványába írta be magyar nyelv és irodalomból a kitűnő vagy jó osztályzatot, s hogy volt tanítványai közül hányból lett tanár, orvos, mérnök, újságíró vagy szerkesztő. Azt is fel lehet sorolni, hogy hány nyelvtankönyvet, szöveggyűjteményt, olvasókönyvet, módszertani segédkönyvet és egyéb pedagógiai munkát írt vagy szerkesztett a magyar iskolák és a Tanártovábbképző Intézet részére. De ugyan ki tartja számon, hogy hány 5-7. osztályos, tizenkét-tizennégy éves emberkében vette észre biztos érzékkel a lappangó adottságokat, hánynak fogta meg a kezét és vezette haza abba a gerendás kis szobába, hány könyvet emelt le nekik a polcról, hánynak játszotta le lemezről a magyar irodalom gyöngyszemeit, s az emberré formálódásnak ebben az igen nehéz szakaszában hányat segített át olyan lelki sérüléseken, amelynek titkai még az anyák előtt is rejtve maradtak.

Pedig áldozatos munkájában éppen ez teszi a többletet, ez, ami felmérhetetlen és felbecsülhetetlen. Tanítványai ezért viselik a „beregszászi Gizi néni pulyája” gyűjtőnevet. S neve ezért vált fogalommá.

LÁTTAM MÁR ÖRÖME TELJÉBEN és láttam esetten is. De egyedül még soha. Mert mindig van, aki elmegy hozzá s leül az ezer meg ezer könyvvé szépült elme lábához…

—Kovász vagyok én csak, fiam, ennyi az én rendeltetésem — mosolyog fáradtan, amikor írásra bíztatom.

Mit mondjak? Aki tudja a helyét a világban és teszi, mint ő, amit kell, annak érdemes élni. Sokáig élni.

Kovács Vilmos
Kárpáti Kalendárium, 1969.