Drávai Gizella az anyanyelvről

Drávai Gizella anyanyelv történet
Gondolatok a nyelvről
egy szilva kapcsán

ÉDES ANYANYELVÜNK

    Döcög a szekér a poros, gödrösre koptatott mezei úton. A szekérderékban jókora halom frissen kaszált fű meg kapálás közben kivagdalt húsos tengeriszárak, a jószág vacsorája. Rajta a kapa meg a kasza.

    A lovacskák könnyen húzzák a szekeret. Lassan baktatnak hazafelé, nem sietnek. A mokány kis paraszt jobb felől ül a bakon, mellette nyolcesztendős kisfia.

    Az ember mindkét karjával a combjára támaszkodik, egykedvűen ül, szájában a kialudt pipa. Ostor nem kell a lovaknak, tudják azok a járást maguktól is, tudják azok, mi a dolguk.

    Az ostor a kisfiú kezében van. Nézegeti a fonását, bojtját, tapogatja az ostornyél sima, zsíros fáját. Majd elunja a nézegetést, babrálást, és aprókat suhint vele a levegőbe.

     Csendesen döcög a szekér, a lovak kitartóan, egyenletesen húznak. A két ember némán ül egymás mellett. Ki-ki a maga gondolatait hányja-veti magában.

    Amott balra, az út mentén egy szilvafa. Vajon ki és miért ültette ide, a szántóföld végébe, az útszélre. Talán azért, hogy a gyümölcs édes-savanykás íze oltsa majd a szomjukat a mezőn dolgozó embereknek. Akárki ültette, okosan tette.

    A gyerek ismeri a fát. Ismer minden fát, minden bokrot, ami errefelé van. Kékszilva, így hívják a faluban ezt a fajtát. Az olvasókönyvben is benne van, de ott besztercei szilvának meg hasítószilvának, meg magvaváló szilvának nevezik.

    A fa ágain temérdek a gyümölcs. Már félérésben van, már zsendül. Most liláspiros a színe, de egy hónap múlva sötétkék lesz.

    Most megy alatta a szekér. A gyerek az ostorral a fa ágai közé suhint. Jól számított: két szem szilva hull az ölébe.

    A gyerek nézegeti a gyümölcsöt. Enné is, nem is. Ha megeszi, kivásik tőle a foga, és nem fog tudni jóízűt harapni otthon a friss kenyérből. Csak forgatja, forgatja a markában, aztán megszólal:

    — Édesapám, miér piros ez a kékszilva?

    Az apja egy pillantásra se méltatja a két szem szilvát. Jó időbe telik, amíg a pipát a szája másik szélébe tolja és megszólalt:

    — Azér, fijam, mer még ződ.

    A gyerek nem kérdez többet. Érti, hogy a „ződ” most nem színt jelent, hanem azt, hogy éretlen. Érti, érzi a szavak hangulatát, képes értelmét, sajátságos ízét, zamatát.

    Magyar gyerek.

Drávai Gizella

Édes anyanyelvünk / G. Drávai // Naptár 1961. – Uzshorod : – Kárpátontúli Területi Kiadó, 1961. – O. 61

0 Tovább

LELKESEN ÉS LELKESÍTVE Drávai 105

Kárpátalja Drávai Gizella Balla László közoktatás Ungvár könyvtár Drávai Gizella szobra -
Horváth Anna alkotása

Drávai Gizelláról megannyi cikk, tanulmány és írás született, Kárpátalja ismert íróinak, költőinek, közéleti személyiségeinek tollából. Most Balla László, Kárpáti Igaz Szóban megjelent cikkét közöljük, 1979-ből.

LELKESEN ÉS LELKESÍTVE

iskolásainknak Drávai Gizella tanárnő

A napokban is tanúja voltam ennek a jelenetnek területünk egyik magyar tanintézetében, részben ez késztet arra, hogy a mintegy másfél évvel ezelőtt készült diafilmről írjak. A másik, talán még nyomósabb okom, hogy úgy érzem: a műre fel kellene hívni a figyelmet. Nagyon sok iskolában nincs meg ez a roppant hasznos, nagy művészi és nevelő értékű segédeszköz (néhány pedagógus ezt a szerkesztőséghez intézett levelében is megemlíti).

Utánrendeléssel vagy más módon gondoskodni kellene arról, hogy a magyartanárok sehol se nélkülözzék.

***

Ha valaki egyszer hozzáfog, hogy feldolgozza a magyar irodalom ukrajnai - s jelesül: kárpátontúli - ismertetésének, népszerűsítésének, kutatásának történetét, aligha fog anyaghiányban szenvedni még akkor is, ha a témáról vaskos monográfiát akar összehozni. Ebben a könyvben nyilván külön rész illeti majd meg a pedagógiai célzatú feldolgozásokat, itt pedig bizonyára önálló fejezet tárgyalja Drávai Gizella munkásságát: a nagy tapasztalatú, módszereinek megválogatásában páratlanul ötletgazdag, az oktatást szinte művészi fokon művelő (ma már nyugdíjas) tanárnő nyelvtani, irodalom-könyvei csaknem két és fél évtizede nélkülözhetetlen segítőtársai a magyar iskolák nevelőinek; diák-nemzedékek nőttek fel, pedagógus-generációk csiszolódtak rajtuk. Most a tanárnő új eszközhöz, a filmhez nyúlt, hogy ennek segítségével próbálja továbbadni még azt is, ami nem fért el a könyveibe vagy aminek tolmácsolására Gutenberg módszere nem bizonyult elégségesnek.

Cirillbetűs, ukrán nyelvű insert jelenik meg először, kétszer is a vetítővásznon: a Híradó- és Dokumentumfilmek Ukrajnai Stúdiójának neve és emblémája, majd az USZSZK Közoktatásügyi Minisztériumának szignója és jelvénye, végül a felirat: «Шкільний навчальний діафільм» (iskolai oktató diafilm) - ezt követik a nyitókép lendületes betűi: ARANY JÁNOS.

Talán kissé furcsának hat, hogy az imént a film technikai adatait tartalmazó kockákat részleteztem, de tettem ezt azért, mert a különböző nyelvű, betűjű feliratok egymásrakövetkezése újra emlékeztet azokra a népbarátság jegyében fogant nagy lehetőségekre, vívmányokra, amelyeket a szovjethatalom a nem nagy létszámú ukrajnai magyarságnak az anyanyelvi oktatás fejlesztéséhez biztosított, hisz Polczer Irén beregi tanárnő ugyancsak nemrég készült Petőfi-oktatófilmjét követően most már az Arany-emlékmű is a vetítővászonról lép a tanulók elé.

Igen: lép - mert a szerző már az első másodpercekben elevenné teszi Arany János alakját, a nézők nyomban szoros kontaktusban érzik magukat a nagy költővel, s a valahonnan láthatatlanul magyarázó tanárral is. Ezért a feszült, szinte áhítatos figyelem, amely a film vetítéseit kíséri.

Vajon hogyan is éri ezt el Drávai Gizella?

0 Tovább

Drávai - 105

Drávai Gizella Kovács Vilmos Kárpátalja Beregszász
"Gizi néni" - Kádas Katalin alkotása

105 éves lenne Drávai Gizella. Ebből az alkalomból, a következő hetekben, közzétesszük az életét bemutató, csak nyomtatott formában létező írásokat.

Kovács Vilmos 1969-ben így írt a híres tanítóról:

GIZI NÉNI

NEM NÉV EZ, FOGALOM. Sokszor észrevétlenül jelenlevő, olykor szinte fizikailag érzékelhető fogalom. Szellemi életünk éppoly elválaszthatatlan tőle, mint fától a föld, amelyre ezer gyökérrel kapaszkodik, amelynek rejtett nedveit szívja.

Életének csak fordulópontjait ismerem, pedig bárkit megkérdeznék a városban, kicsit, nagyot, mindenki elmesélné nekem. Mert azok közül való, akiket el kell mesélni. Talán ő maga is megtenné, ha kérdezném, de nem kérdezem soha. Pedig sokszor elővette a kísértés, hogy írjak róla. Verset. Nem, nem is róla — a fogalomról. De ahányszor csak becsengetek hozzá, abba a múlt századból itt felejtkezett kis házba, bevezet a gerendás szobába, leültet és hallgatunk. És körülöttünk ezer meg ezer könyvvé szépült elme támasztja a vén falakat, hogy ránk ne dőljön a világ.

HA VAN ÁLDOZATOS MUNKA, akkor a tanítás az. Ha van életpálya, amelyre csak az elhívatottság tudatában szabadna lépni, akkor a tanítóé az.

Ezt a sokat hangoztatott gondolatot az ő példája mélyítette bennem meggyőződéssé. Meg a rossz emlékek. Mert sajnos úgy vagyok vele, hogy legrosszabb emlékeim az iskolához fűződnek. Bizony, nem mindegy, hogy történelem órán az egri vár ostromát tanuljuk, vagy a trágyát hányjuk az igazgató tanító hat darab marhája alól; hogy a Toldi IV. énekének szépségére nyitják rá gyermekszemünket, vagy tizenöt körmöst kapunk, mert nem tudjuk a 33. zsoltárt.

SZÁMOS VOLT TANÍTVÁNYÁT ISMEREM. Valamennyien olyan nyelvi és irodalmi többlettudással kerültek ki a keze alól, amely nemcsak a továbbtanuláshoz volt elég, hanem sok esetben egy egész életre. Ezek a köztudott tények — a legnagyobb elismerésen túl — arra indítják az illetékeseket, hogy gazdag tapasztalatokra épülő pedagógiai módszereit tanulmányozzák és közkinccsé tegyék.
Van azonban valami, amit még a legjobb szaktanulmány sem tudna a maga teljességében felmérni. Mert ki lehet mutatni, hogy 37 hosszú esztendő alatt hány diáknak a bizonyítványába írta be magyar nyelv és irodalomból a kitűnő vagy jó osztályzatot, s hogy volt tanítványai közül hányból lett tanár, orvos, mérnök, újságíró vagy szerkesztő. Azt is fel lehet sorolni, hogy hány nyelvtankönyvet, szöveggyűjteményt, olvasókönyvet, módszertani segédkönyvet és egyéb pedagógiai munkát írt vagy szerkesztett a magyar iskolák és a Tanártovábbképző Intézet részére. De ugyan ki tartja számon, hogy hány 5-7. osztályos, tizenkét-tizennégy éves emberkében vette észre biztos érzékkel a lappangó adottságokat, hánynak fogta meg a kezét és vezette haza abba a gerendás kis szobába, hány könyvet emelt le nekik a polcról, hánynak játszotta le lemezről a magyar irodalom gyöngyszemeit, s az emberré formálódásnak ebben az igen nehéz szakaszában hányat segített át olyan lelki sérüléseken, amelynek titkai még az anyák előtt is rejtve maradtak.

Pedig áldozatos munkájában éppen ez teszi a többletet, ez, ami felmérhetetlen és felbecsülhetetlen. Tanítványai ezért viselik a „beregszászi Gizi néni pulyája” gyűjtőnevet. S neve ezért vált fogalommá.

LÁTTAM MÁR ÖRÖME TELJÉBEN és láttam esetten is. De egyedül még soha. Mert mindig van, aki elmegy hozzá s leül az ezer meg ezer könyvvé szépült elme lábához…

—Kovász vagyok én csak, fiam, ennyi az én rendeltetésem — mosolyog fáradtan, amikor írásra bíztatom.

Mit mondjak? Aki tudja a helyét a világban és teszi, mint ő, amit kell, annak érdemes élni. Sokáig élni.

Kovács Vilmos
Kárpáti Kalendárium, 1969.

 

0 Tovább

Kárpátaljai Megyei Könyvtár

blogavatar

A Potusnyák Ferenc Kárpátaljai Megyei Tudományos Univerzális Könyvtár Idegen Nyelvű Dokumentumok Osztályának hivatalos blogoldal.

PÁLYÁZAT

„Olvasás, információ, könyv”

„Az Én könyvtáram, a jövő könyvtára!”

A pályázatra olvasóink szubjektív, esszé jellegű beszámolóit várjuk legkedvesebb, legemlékezetesebb könyves élményükről, gondolataikat a könyvtárról, könyvről, olvasásról és irodalomról. Az írások max.  3 oldal terjedelműek lehetnek (5000 karakter). Formai és tartalmi megkötés nincs. Minden pályázót ajándékban részesítünk, a pályaműveket megjelentetjük. A legjobb műveket díjazzuk.

Beküldési határidő: 2016. szeptember 25.
Beküldés e-mailben: transclibrary@gmail.com

Utolsó kommentek